Az Összefogás Óbudáért Egyesület szervezésében megemlékezést tartottak Óbudán február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján. A szovjet megszállás áldozatainak tiszteletére emelt emlékműnél Bús Balázs, a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke, Óbuda-Békásmegyer országgyűlési képviselőjelöltje tartott ünnepi beszédet.
Február 25. a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. A megszálló szovjetek 1947-ben ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, majd a Szovjetunióba hurcolták. Ezen a napon 2001 óta emlékezünk a kommunizmus áldozataira, hogy a gyilkos eszme soha ne térhessen vissza Magyarországra. 2022. február 25-én Bús Balázs, Óbuda-Békásmegyer országgyűlési képviselőjelöltje a szovjet megszállás áldozatainak III. kerületi emlékművénél tartott ünnepi beszédet.
Tisztelt Óbudai Polgárok, Hölgyeim és Uraim!
Bennünket, szabadságszerető magyarokat arra ítélt a történelem, hogy folyamatosan készen álljunk a küzdelemre. Nem kellemes helyzet ez, de nekünk ez jutott, mégpedig azért, mert ideáink voltak, reményeink és értékeink vannak, melyek védelméért akkor is síkraszállunk, ha azokat erővel akarják elvenni tőlünk.
Történelmünk talán leggyalázatosabb negyven éve arra a XX. századra esett, melyekről még ma is sokan, sokféle emléket őrzünk. Többen a saját bőrünkön is éreztük, milyen az, amikor személyes meggyőződésünk miatt megfigyelnek, kihallgatnak, megvernek a hatalom pribékjei.
Megvallom őszintén, éreztem némi elégtételt, amikor a hatalom kommunista birtokosai zavarodott bizonytalansága a maga kisszerűségében láthatóvá vált a rendszerváltáskor. Feltehetően ezzel nem voltam egyedül. Ott álltunk mind egy oldalon azokkal, akiket ma is a kommunizmus áldozataiként tart számon a közvélemény. Máraitól Tarr Sándorig, Nagy Imrétől Göncz Árpádig hosszan sorjáznak a nevek. Százak és ezrek emléke kötelez bennünket arra, hogy ha kell, ma is kiálljuk szabadságeszményünk mellett.
Tisztelt Egybegyűltek!
Sokan vélik úgy, hogy a civilizáció fejlődése és a kultúrák sokszínűsége szükségszerűen egyre közelebb hozza az emberiség tagjaihoz a tökéletes harmóniát. Nos, ami azt illeti, én nem hiszek ebben a disztópikus világban. Mert a kényelem nem egyenlő a tartalmas élettel, a gondolatok szabadsága sem fér össze a színesség uniformitását hirdető, mégoly domináns szellemi áramlatok kizárólagosságra törekvésével. Nem véletlenül jutnak az ember eszébe ma is a Kommunista Kiáltvány emblematikus sorai: „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”.
A polgári oldalnak, miként akkor, most is van mitől tartania, ha a fenyegetés nem is abban a gyakorlatias formában érzékelhető, mint Marx és Engels idejében, majd a kommunista diktatúra évtizedeiben. Az embernek óhatatlanul deja vu érzése támad, mintha ezt a harcos népboldogítást más köntösben már láttuk volna. Jelenünkben mintha a woke és a cancel cultur kísértete fonná körül Európát. Borzongató érzés felismerni, hogy a liberalizmus klasszikus alapvetését félresöpörve, a nemzetállami szuverenitás hirdetőit már-már a nemzeti szocializmus bűnözőivel veszik egy kalap alá.
A múltat végképp eltörölni igyekvők helyébe a múltat újraírni akarók léptek. Egy évtizede még magam sem hittem, hogy hazánk határainak megvédését, illetve a helyi közösségeink sajátos nemzeti kultúráját egyenesen a civilizációra leselkedő veszélyként azonosítják, és a demokrácia nevében elfojtanak minden ellenkező véleményt. Fájó a felismerés, hogy zsidó-keresztény európai hagyományaink helyére istentelen és ízléstelen magatartásformákat illesztenek.
A nyugati emberben az elmúlt évek kialakították azt a pavlovi reflexet, hogy ha jót akar magának, akkor bizonyos témákban nem szólal meg. Ki gondolta volna, hogy a ’80-as évek kelet-Európájából ismert, emberi agyakba magát befészkelő kopasz cenzor a XXI. század Európájában öncenzúra formájában éled újjá.
Tisztelt Emlékezők!
Ha felvilágosult európai vagy, gyermekeid nevelését rábízod azokra, akik már előtted meghallották az idők szavát! Ezt hirdetik azok is, akiknek túláradó empátiája, megértő és befogadó politikája vérző magyar embereket és kilőtt szemeket hagyott maga után 2006-ban Budapest utcáin. Ezért gondolom azt, hogy kollektív emlékezetünk hasznos iránytű lehet minden esetben, amikor a történelem főutcáján útelágazáshoz érkezünk. Emlékezünk, de azért előre is nézünk. S mert így teszünk, pontosan látjuk, hogy milyen emberek kerülnek elő Óbudán a sötét zugokból.
Bizonyára nem árulok el nagy titkot, amikor jelzem, Szabó Tímea gyűlöletkampányra mára odáig fajult, hogy a III. kerület főkertésze közösségi oldalán nyilvános akasztásokról álmodozik, a momentumos kulturpolitikus pedig minderre tetszésnyilvánítással reagál, és közben a 100 éve született és halálraítélt Göncz Árpád szobránál fotózkodnak, meggyalázva Óbuda díszpolgárának az emlékét. Ide jutottunk, és miközben a teljes baloldal kushad, bennünket, kívülállókat is átjár a szekunder szégyen. Mert hagytuk, hogy idáig süllyedjen a szebb napokat látott helyi közösségünk.
1989-ben azt gondoltam, hogy a dédszüleimet kitelepítő, vagyonukat elkobzó és a szüleim életét is megkeserítő kommunisták többé nem jönnek vissza. Ehhez képest 2 éve éljük itt Óbudán újra azt a történetet, amit Márai Sándor szemléletesen írt le a Judit és az utóhang című regényében.
A főhőst, Juditot az ostrom utáni Budapesten egy író figyelmezteti, hogy vigyázzon:
„– Mire vigyázzak? A ruszkikra?…
Vállat vont:
– Azok csak meg akarják ölelni. Azután elmennek. De jönnek mások… olyanok, akik le akarják nyúzni a húst az arcáról. Mert szép.”
Ekkor az író alaposan megnézte az asszonyt, majd: „Szigorúan mondta, mint a pap, mikor prédikál:
– Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van. – Rekedten szólt. – Nem érti? A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!… Mert most ők jönnek, mindenfelől, előmásznak, százmillióan és még többen. Mindenütt. A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van. Már itt vannak… És egyre többen lesznek. Vigyázzon!…”
Vegyük észre, itt vannak. Már két éve újra itt vannak.A kommunizmus áldozatainak sorsán aligha változtathatunk. Hozzájuk / az emlékezetükhöz már csak a méltóságteljes megemlékezés egyre vékonyodó szálaival kapcsolódhatunk. Jogos óbudai érdekeink képviseletéért, kultúránk, értékeink, közösségeink, egészségügyi intézményeink megvédéséért azonban még nem késő cselekedni. Itt az idő, nem maradhatunk tétlenek.Ha az elkövetkezendő hetek várható szennyáradata ellenére is lesz még bennünk annyi erő, hogy felemeljük gyermekeinkért, idős és beteg hozzátartozóinkért a szavunkat, hogy összefogjuk és meghozzuk közös jövőnkért az egyszerű, de felelős döntést, akkor nincs kétségem afelől, hogy egy év múlva már egy nyugodtabb és békésebb légkörben emlékezhetünk a XX. század gyilkos baloldali gépezetének megölt vagy megnyomorított áldozataira.Tisztelt egybegyűltek, most mindannyian hajtsuk meg fejünket a kommunizmus áldozatai előtt!
Köszönöm, hogy meghallgattak.
